Miért alapítsunk új közösségeket?

Mert Isten szenvedélyesen szereti az embereket

Biztosan mindannyian átéltük már, milyen tragédia egy szeretetkapcsolat megszakadása. Legyen annak oka a másik döntése, elutazása vagy maga a halál, mindannyian kerestük utána azt, ami elveszett. Hiányzik a másik mosolya, kedvessége, a vele való meghitt beszélgetés, a közös örömök… Még akkor is igaz ez, ha a másik hibája miatt szakad meg egy kapcsolat. Jól megfigyelhetjük ezt a krízisbe került házasságok esetében. A vétlen fél gyakran éveken át várja a másik visszatérését, csak mert a szeretet nem adja fel a másikat, nem rója fel a gonoszt, a szeretet a másik után siet és adni kíván.

            Isten egy tökéletes harmóniában, boldog közösségben élt Ádámmal és Évával. Naponta találkoztak, beszélgettek. A bűn szétszakította ezt a szeretetkapcsolatot. A bűneset után Ádám és Éva menekültek Istentől, elbújtak a fák lombjai közé. Ősszüleink nem keresték Istent. Ez az ember természetes állapota, önmagától nem keresi Istent. Saját maga készítményeit aggatja magára díszként és igyekszik elrejtőzni Isten elől. Magától nem találná meg Őt sohasem.

            A Teremtő azonban annál inkább siet utánuk. Elindul a fák közé és elhangzik kiáltása: „Ádám, hol vagy?” Isten keresi az embert, vágyódik a szeretetkapcsolat helyreállítása után, Ő kezdeményez, elindul az elveszettek megtalálására. Nem vár az emberre, hanem önként indul az ember után. A megváltás egész történelme erről szól, hogy Isten keresi az embert. Ő szól Ábrahámhoz, Ő keresi meg Mózest a pusztában, Ő látogatja meg Izraelt Egyiptomban, próféták szava ismétli hívását: „Ember, hol vagy?”. Évezredekkel a teremtés után Jézus Krisztusban ismét személyesen is megjelent a földön, hogy „megkeresse és megtartsa, ami elveszett.” Mert nem akar nélkülünk boldog lenni. Olthatatlan a vágya, hogy az elveszettek után indulva őket megmentse és ismét egyesítse a nagy családot. Csak azért, hogy ők boldogok legyenek. S közben önmagáról elfeledkezve a legnagyobb áldozatot hozza meg az őt elhagyókért: szisszenés nélkül tűri, hogy töviskoronát húzzanak a fejére, odatartja hátát a korbácsnak, kezét a szegeknek, s még a kereszten is az elveszettet keresi. Nem önmaga a fontos, hanem a lator, az édesanya, a tanítvány és a kivégzők. „Bocsáss meg nekik Atyám!”

            Isten szenvedélyesen szereti az embert. Még ma is. A szomszédodat, a munkatársadat is. Talán furcsán hangzik, de azt is, akit nem szeretsz. Szeretne velük ismét közösségben élni, hallani a hangjukat, amint megosztják Vele gondjaikat, örömeiket. Látni a remény csillogását szemükben. Vágya az, hogy a menny összes hadserege riadót fújjon csak egy emberért is, aki csendes sóhajtásban kér segítséget a gonoszság erői ellen. S mindehhez szükséges az Isten és ember közösségének helyreállítása, hogy az elveszett ma is meghallja Isten hívó hangját és válaszoljon rá. Az evangélium hirdetése nem végződik szavakban, hanem elemi erőt hordoz magában a közösség helyreállítására:

„A mit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek, hogy néktek is közösségetek legyen velünk, és pedig a mi közösségünk az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal.” (1János 1:3) 

            Isten szenvedélyesen szereti és keresi az elveszetteket a mai Magyarországon is. Isten nem arra vár, hogy az emberek jöjjenek Hozzá, hanem indul az elveszettek után. Szeretné őket megmenteni, és a közösségébe bevonni. S ha ez a közösség létrejött egy új helyen, akkor ott létrejött egy új gyülekezet. Ha a jelenlegi gyülekezetek csak arra várnak, hogy az emberek hozzájuk jöjjenek, akkor nem értették meg Krisztus missziójának lényegét: „Megkeresni és megtartani, ami elveszett.” Mindenkit ott kell keresni, ahol éppen van, s nem arra kell várni, hogy majdcsak magától eljön egy gyülekezeti rendezvényre, közösségi programra. Jézus ma aligha húzódna vissza egy biztos menedéket nyújtó, gondosan hangszigetelt gyülekezeti helyiségbe keresztény életének megvalósítására, hisz onnan lassan már az ének hangjai sem hallatszanak ki, nemhogy az evangélium örömhíre. Szeretete ismét arra indítaná, hogy keresse, felkutassa azt, aki elveszett. Még akkor is, ha a közelében nincs egyetlen adventista gyülekezet sem. S ha már ketten vagy hárman az Ő nevében összegyűlnének, máris létrejönne egy új gyülekezet magja.

            Miért is hozzunk létre kiscsoportokat, házi köröket, új kis közösségeket? Az alábbiakban egy pár fontos érvet sorolok fel. Ezek rámutatnak, hogy új kis közösségek, sőt még nagyobb gyülekezetalapítások is nem csak Isten tervének része, hanem az aktív keresztény élet velejárói is.

 

Alapítsunk új közösségeket, mert ez különleges öröm forrása

            Jézus állandóan szomorúságot okozott az akkori gyülekezeti vezetőknek és tagoknak. Nem szerette a nagy köszöntéseket, tiszteletteljes megszólításokat, emelkedett hangú ünnepségeket, gazdagon terített asztalokkal bíró vendégségeket, előkelőségek közötti forgolódást, a jó hírnév ápolását, ezzel szembefordult kortársaival. Sokkal inkább szerette a bűnösök barátságát, szegények társaságát. Nem vette zaklatásnak a betegek, hajléktalanok, egyszerű emberek kéréseit, látogatásait. Miért volt Jézus ennyire más? A magyarázat kézenfekvő. Jézus élete és tanítása rávilágít: az igazi öröm forrása az a mások, szükségben lévők, magányosok, az élet értelmét keresők közötti szolgálat! Nem hangzatos konferenciák, hanem egy-egy ember Istenhez térése még a menny légkörét is áthangolja:

„Mondom néktek, hogy ily módon nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogynem kilencvenkilenc igaz emberen, a kinek nincs szüksége megtérésre.” (Luk 15:7)

            Amikor a tanítványok először ízlelték meg mit is jelent Isten hatalmával felvértezve másoknak szolgálni, pontosan átérezték ők is Krisztus örömét. Nem tudták visszatartani örömkiáltásukat:

„Visszatérve pedig a hetven tanítvány örömmel, mondván: Uram, még az ördögök is engednek nékünk a te neved által!” Luk 10:17

Az első keresztény gyülekezet is megízlelte ezt az örömet:

„Ők tehát kikísértetvén a gyülekezettől, általmentek Fenicián és Samárián, elbeszélve a pogányok megtérését; és nagy örömet szerzének az összes atyafiaknak.” ApCsel 20:24

 

            Ha tehát egy gyülekezet igazán boldog közösséget kíván alkotni, akkor nem maradhat belterjes. Jézus példája egyértelművé teszi, hogy vannak felmérhetetlenül értékes dolgok amiket semmi másért nem adott volna fel. Kínálhattak neki gazdagságot, jólétet, elismerést, hírnevet, előkelő emberek közösségét, minderre nemet mondott csak azért, hogy egy megvetett Zákeussal vacsorázzon Jerikóban, hogy egy kicsapongó, erkölcstelen életet élő nővel ismerkedjen meg a Jákób kútjánál, átkel a nagy tavon, csak hogy egy megszállott emberrel találkozzon a Gadarénusok tartományában. Mindezt azért, hogy szeretetet, elfogadást bűnbocsánatot közvetítsen, mert ez az, ami igazán fontos a mennynek és ez az igazi öröm forrása. Amíg a kereszténység lélekmentő mozgalom volt, nem hiányzott az öröm az életükből.

            Különböző országokban járva azt tapasztaltam, hogy azok a gyülekezetek, ahol a közösségnek élő kapcsolatai vannak a társadalommal, ahol mindennapi tapasztalat a rászorulók megtalálása, az öröm, vidámság és hála természetes része a hétköznapi közösségi életnek és oázisként tekintenek rájuk még a kívülállók is. Ezzel ellentétben a nyugati társadalomban honos gyülekezetek növekedésük hiánya következtében kialakuló egyhangú, befelé forduló gyülekezeti életüket különféle programokkal, kicsit erőltetett vidámsággal próbálják kozmetikázni. Persze vannak olyanok is, akik álbölcsességek hangoztatásával, hitelvek feszegetésével, mások kritizálásával igyekeznek saját gyümölcstelen életüket eltitkolni.

            Jézus együtt érez az emberrel, figyelemmel kíséri minden mozzanatát, segítő keze beavatkozik a szükség és nyomorúság idején, és ha valaki elfogadja a felkínált kapcsolatot, az hatalmas örömet vált ki. Ennek az örömnek leszünk részesei ha másokat, a jelenlegi gyülekezetektől távol lakókat, vagy más társadalmi réteghez tartozókat Krisztushoz vezetünk.

 

Alapítsunk új közösségeket, mert ez az egyház létezésének lényege

            Jézus mennybemenetele előtt pontos munkaleírást adott az egyháznak. Nem tért ki az építendő épületek stílusára, az istentiszteletek rendjére, a zene és énekek milyenségére, azonban pontosan meghatározza az evangélium terjedésének útját:

„Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig.” (ApCsel 1:8)

Ezzel a kijelentéssel Jézus nem mondott semmi újat a tanítványoknak, csak pontos útvonalmeghatározást adott a már korábban kijelentett isteni parancsnak:

„És monda nékik: Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek.” (Márk 16:15)

            Az egyház tehát Krisztus terve szerint egy mozgásban levő közösség, állandóan új területek felé haladó, új kapcsolatokat kereső, kiépítő mozgalom. A parancs értelmében az egyház csak akkor teljesítheti küldetését, ha megy, keres, közösséget épít. Érdekes, hogy az Újszövetségben a próféták sokkal kisebb szerepet kapnak, mint az Ószövetségben. Helyükre lépnek az apostolok, akik a nevükben hordják azt, hogy küldetésben vannak, megbízatás alapján elhagyják a biztos menedéket nyújtó otthonaikat új területek elérése érdekében. Míg a próféták többnyire Isten akaratát a saját népüknek prédikáló egyének voltak, az apostolok tevékenysége kifelé, a pogányok felé irányult. Érdekes, hogy a mai gyülekezetekben egyre többen akarnak próféták lenni, vagyis olyan tanítók, akik megmondják másoknak, hogy mit kell tenni, ezzel szemben egyre kevesebben akarnak az újszövetségi példa alapján apostoli munkát végezni, vagyis új területek, eléretlen emberek érdekében dolgozni. Népszerűvé válik a vándorprédikátor képe, aki a gyülekezeteket járja, de ha például Záhonyba keresünk egy ott dolgozó apostolt, mai szóhasználattal élve úttörő misszionáriust, akkor évekig kell várni egy személy jelentkezésére.

            Ellen White kijelentése egyértelműen megerősíti a Biblia irányelveit a misszióra nézve:

„Települést település után kell látogatni; gyülekezetet gyülekezet után kell alapítani.” (Bizonyságtételek 7. kötet, 20. o.)

Ennek teljesítését az első gyülekezetben maga a Szentlélek indítja el, amikor személyesen utasítja a gyülekezetet Pál és Barnabás kiválasztására, akik a pogányok közé indultak új közösségek alapítására. Az adventmozgalom kezdeti szakaszában közösségeket alapító mozgalom volt.

 

Kis közösségek által otthonaink a hit növekedésének természetes életterévé válnak

            A mai modern kereszténység főképp az imateremben vagy szervezett programok keretén belül éli meg hitét. Ennek vannak előnyei is, hisz ezen az úton professzionális mederbe lehetett terelni az alkalmak szervezését, ellenőrizni lehet azok tartalmát, biztonságát, teológiai formálódását és a vezetés kézben tudja tartani a gyülekezet működését. Viszont nagyon sok olyan tényező feledésbe merül vagy egyszerűen csak nem valósítható meg, ami szerves része a keresztény értékrendnek és alapvető feltétele a lelki növekedésnek. Így például egymás meghallgatása, lelki és egyéb szükségletek felismerése, az igetanulmányozás szükségleteihez igazítása, közös és személyes imaalkalmak, aktív szolgálat a szükségletek felismerése után, egymást meghallgató, megértő közösségi élet és még lehetne a sort folytatni. Ezek elhanyagolása külsőségek ápolására helyezi a hangsúlyt és felületes, programközpontú életvitelhez vezet. Ennek egyenes következménye azonban az is, hogy a programok szervezése, látogatása, fenntartása kimeríti gyakran a közösség lehetőségeit, úgy időben mint anyagiakban és egyszerűen már nem marad kapacitása arra, ami a legfontosabb: a másikért végzett közvetlen szolgálatra.

            Kis közösségek hatékony kiegészítői és nem helyettesítői a fennálló gyülekezeti életnek. Természetes életteret adnak a bensőséges közösség megélésének, erősítik a kötődést és felkarolják a szükségben levőket. Alkalmasak arra, hogy átfogó és emberközeli szolgálatot végezzenek és ebbe mindenki be tudjon kapcsolódni. Otthonainkban gyülekezve gyakrabban, kötetlenebbül, egyszerűbben tudunk találkozni és így ez egy kiegészítő keresztény élettérként biztos hátteret nyújtanak a lelki növekedésnek.

 

Házi csoportok által stabilizáljuk a közösségünk életét

            A jelenlegi világjárvány alaposan meglepte nem csak a gazdaságot, hanem az egyházakat is. Igen csak rámutat közösségi életünk gyenge pontjaira. A gyülekezési nehézségek a közösség életét az online térbe terelték. Rádöbbentünk azonban arra, hogy azontúl, hogy erre egyáltalán nem készültünk fel még más kihívásokkal is szembe kell néznünk. Egy online prédikáció közvetítése nem egyenlő a gyülekezettel. Passzivitásra és fogyasztói mentalitásra készteti a gyülekezet tagjait, a közösségi kapcsolatok meggyengülnek, a bizonytalanság hatására egyesek hitkrízist élnek át, amire a közösségek még aligha találták meg a gyógymódot. Hónapok telnek el anélkül, hogy a gyülekezet vezetője vagy lelkésze tudnák, hogy valójában mi is történik a tagokkal. Majd csak a pandémia elmúltával szembesülnek az esetleges krónikus következményekkel.

            Ahol a gyülekezet házi köröket, házi csoportokat hozott létre és az online lehetőséget igénybe véve ápolja a közösségi kapcsolatokat, gondot visel egymásról, ott a gyülekezetek nemcsak, hogy veszteség nélkül vészelik át a krízist, hanem még növekedni is tudnak. A közösségi élet két pillére stabilan kiegészíti egymást: gyülekezeti programok és kiscsoportos szolgálat.