A közösségépítés jelentősége

A bevásárlóközpontok színes forgatagában sétálva megannyi csodát láthatunk. Rádió, televízió, háztartási gépek, élelmiszerek, ruhák tömkelege…, az üzletekben roskadásig megtelt polcok várnak ránk. Életünk minden pillanatában vehetünk, kipróbálhatunk, láthatunk, kóstolhatunk valami újat. Soha az emberiség történelmében nem volt még ilyen bősége a szolgáltatásoknak, kínálatnak, árunak… A bőség zavarában időnként már a fogkrémválasztás is hosszú töprengésbe kerül. Sebaj, reklámok, prospektusok áradata igyekszik segíteni a döntésben. Közben észrevétlenül egyre többet foglalkozunk tájékozódással, vásárlással, fogyasztással. S ha nem vettük volna eddig észre, fogyasztói és szolgáltató társadalomban élünk. Ennek azonban nem csak előnyei vannak. Mások határozzák meg életünket, szinte már nem is kell gondolkodnunk. A reklámok és akciók hatására a boltokban 50%-kal többet vásárolunk, mint ahogy terveztük.

            Mialatt az átlagember egyre többet foglalkozik pénzkereséssel, annak elköltésével, a feltételek megteremtésével és a fogyasztással, szinte észrevétlenül egyre inkább a háttérbe szorul maga ez embertárs. Míg a tárgyak, a szórakozás felértékelődik, az ember leértékelődik. Afrikában dolgozva egy barátommal meglepő dolgot vettünk észre. Egy kis Etióp faluban, a falu hagyományos életének évszázados részeként, minden este összegyűlt a falu népe a térre. Énekeltek, a gyerekek identitásuk meghatározó elemeként meghallgatták az ősi történeteket, a felnőttek vidáman beszélgettek. Egyszer meglepő dolog történt az egyik estén. Idegen zajra kapta fel mindenki a fejét, a tömeg elcsendesült és kíváncsian tolongtak a zajforrás közelében. Valaki vett egy rádiót. Radikális változás állt be a falu életében. A törzsi énekek és történetek helyett inkább a rádiót hallgatták lélegzetvisszafojtva. Annak színes, változatos programja a legjobb „közösségi” tevékenység középpontjába került. Valamivel később valaki más is vett egy rádiót és így már két készülék volt a faluban. Ezután már nem egy, hanem két helyen gyűlt össze a falu. Kettészakadt a közösség. Csupán 4 év kellett ahhoz, hogy mindenki valóra váltsa újdonsült álmát és szerezzen magának is egy ilyen zenedobozt. Minden családhoz került egy rádió. A gyűlések megszűntek, a régi énekek feledésbe merültek, az elődök hőstettei unalmas öreg meséknek tűntek, mindenki csendben a nyugati zenéket hallgatta. S a közösség felbomlott, elveszítették múltjukat, megváltozott identitásuk, kultúrájuk, és egy új időszámítás kezdődött a falu évszázados életében: a média korszaka.

            A fogyasztói társadalom sajátos következménye, hogy egyre többet foglalkozunk a kínálattal, vásárolható, megszerezhető dolgokkal, és egyre kevesebbet magunkkal. Az ember értékét is gyakran egyszerű, profán tényezők határozzák meg: mennyi pénze van, milyen a végzettsége, mennyire befolyásos vagy milyen kapcsolatokkal rendelkezik. Tulajdonképpen az ember inflációját éljük át, a hozzá köthető dolgok pedig felértékelődnek. Egy átlag magyar általában napi 4 órát tölt a tv előtt – ha lehet külön szobában, távol egymástól –, de feleségére már csak napi 12 perc beszélgetés jut, a gyermekekkel való minőségi idő pedig 6 perc alá csökkent… Hanyatlóban az ember értéke. Nem csak a másiké, a miénk is. Egyre magányosabbak vagyunk, értékrend és kapcsolati válságban szenvedünk. A felmérések azt mutatják, hogy egyre kevésbé barátkozunk, viszont egyre több lelki betegséggel küzdünk.

 Időnként elemi erővel tör fel a kérdés: Mennyit érek én? Kinek vagyok még fontos? Hol találhatok tartalmas, mély kapcsolatokra, elfogadásra, meghallgatásra? A válasz megtalálásán múlik időnként a boldogságunk is.

            A Biblia már az első lapjain is igyekszik nem csak választ adni ezekre a kérdésekre, hanem eredetet, identitást, hovatartozást kínál fel az embernek. A teremtéstörténetben egy nagyon személyes, szeretetteljes, felemelő ténnyel indul az ember élete: „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra” –mondja Isten és munkához lát. A legjobbat, legtökéletesebbet hozza létre a teremtés során és nem csak megalkotja az embert, hanem családjaként kezeli is őt. Kíváncsian fordul felé, holott mindent tud róla, kérdezi akkor is, amikor semmi újat nem tud neki mondani. Bár Ő tanította meg az embert beszélni, mégis megkéri, hogy az ember adjon nevet mindennek. Tetteiből a szeretet, elfogadás, támogatás és megbecsülés sugárzik. Az ember még meg sem született, de máris hazaérkezett, otthonra talált, családra lelt.

• Isten tehát társnak, a saját közösségébe valónak alkotta az embert. Az ember születése pillanatában már szeretett, várt lény volt. Semmit sem kellett bizonyítani, teljesítenie ahhoz, hogy Isten előtt értékes legyen. Nem az teszi az embert értékessé, amit el lehet tőle venni, amit adni tud, hanem amit születése pillanatában Isten adott neki: méltóságot, identitást, feladatot és bizalmat.
• Annyira örült neki Isten, hogy az ember teremtése után leállt a munkájával, egy teljes nyugalomnapot az embernek áldozott. A legszebb a másikban nem a teljesítménye, az általa birtokolt tárgyak, hanem a lelke, a közös örömök, maga az ember. Származásunknál fogva értékesek vagyunk. Ez azóta sem változott. Isten ma is örül az embernek, „az ajtó előtt áll és zörget.” Ismét szeretne beszélgetni, együtt lenni az emberrel. S ha nem kötjük le magunkat a 21. század nyújtotta élet lehetőségeinek habzsolásával, ismét találkozhatunk Vele. Mert Isten azóta is vár. Ha pedig vár ránk, akkor fontosak és értékesek vagyunk.
• Bennünket is arra tanít, hogy így forduljunk egymás felé: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” – ez Istennek egy különös parancsa. Parancs felém, hogy szeressem az embereket. Parancs az embereknek, hogy szeressenek engem.
• Egészséges kapcsolatok által fedezzük fel, hogy értékesek vagyunk. A hármas kapcsolat adja meg a teljes választ a kérdésre, hogy mennyit érek én: Isten, a másik ember és én. Szeretni, figyelni egymásra, közösségben élni – felemelő érzés és gyógyító élmény mindenki számára.

 Thomas Carlyle 1795-1881-ig élt. Skót író és történész volt. Már életidejében is az egyik legsikeresebb íróként dolgozott. 1826. október 17-én feleségül vette titkárnőjét Jane Welsh-et. Egy intelligens, vonzó hölgy volt. Ezután együtt dolgoztak. Évekkel később Jane megbetegedett. Thomasnak rengeteg munkája volt, alig maradt feleségére ideje. Jane daganatos volt. Lassan legyengült, már alig tudott felkelni. A férjnek azonban még csak több munkája lett, alig tudott felesége ágyánál időzni. Végül Jane csendesen elaludt. A temetés napja szomorú, esős, sáros nap volt. A szertartás után Thomas hazaindult. Otthon felment felesége szobájába, leült az ágyára és szomorúan gondolkodott. Milyen kevés idő jutott egymásra. Egyszer csak pillantása a felesége naplójára esett. Kézbe vette és belelapozott. Elkezdte olvasni. Megdöbbent.

 

 Egy sorra bukkant, amit Jane írt az egyik naphoz. „Tegnap egy órát töltött velem, s a mennyben éreztem magam. Nagyon szeretem őt.”

Rádöbbent valamire. Nem vette észre, hogy a felesége mennyire értékeli őt. Túl elfoglalt volt.

Lapozott a naptárban. A következő napon állt: „egész nap hallgatóztam, hátha meghallom lépteit a nappaliban. Olyan jó lenne, ha hazajönne hozzám. De már túl késő van. Már biztosan nem jön haza ma.”

 

  Thomas tovább olvasta a naplót. Pár lap után nem bírta tovább. Félredobta a könyvet és kirohant a szobából. Barátai a temetőben találtak rá, arcát a sír hantjaiba temetve csak azt ismételte: „bárcsak tudtam volna, bárcsak tudtam volna…hogy mennyire szeretsz” de számára túl késő volt. Jane meghalt.

Az író még további 15 évet élt, de semmilyen jelentősebb művet nem alkotott utána. Szomorú és visszavonult életet élt.

  Thomas történetéből tanulva érdemes külön figyelmet fordítani arra, hogy ne kövessük el ugyanezt a hibát. Egy közösségre, megértésre, elfogadásra, meghallgatásra és szeretetre éhes társadalomban élünk. Bár dolgoznunk kell, elfoglaltak vagyunk, ismerjük fel életünk legértékesebb alkalmait és változtassuk ezeket a legértékesebb és legemlékezetesebb pillanatokká. Minden más elavul, de ezek örökre velünk maradnak, és amit közösségépítésért teszünk, formálja nem csak a saját életünket, hanem másokét is. Aki megalkotott bennünket szintén a velünk való közösség állandó építésén dolgozik. Érdemes Felé fordulva ezt értékelni, és társaivá válni a különleges szolgálatban – maradandót alkotunk.