A misszió jelentése

 

Kijózanító ellentétek a misszió értelmezésében

1787-ben egy fiatal lelkész, William Carrey missziói felhívást intézett a protestáns vezetőkhöz Ésaiás 54. fejezete alapján, hogy az evangélium hirdetését terjesszék ki más országokra is annak érdekében, hogy minden ember megismerje a Biblia tanítását. A lelkes előadása által felkavart érzelmeket egy idősebb lelkész, sir John Ryland kijózanító megjegyzése szakította félbe:

 

„Ülj le, fiatalember! Te egy entuziaszta vagy. Ha Istennek tetszene, hogy a pogányokat megtéréshez vezesse, akkor megtenné azt anélkül, hogy veled vagy velem arról tárgyalna.”[i]

 

Ez a később igen nagy változásokat hozó esemény[ii] is jól szemlélteti a missziói gondolkodásmódok közötti óriási különbséget. Egy korban élő, egy felekezetben szolgáló lelkésztársak között is radikális eltérés volt a misszió értelmezését illetően.

 

Ez a tanulmány a missziói teológia újragondolásának szükségességére kíván rávilágítani és kísérletet tesz a misszió gyökereinek vizsgálatára. Mi az, ami függetlenül a társadalmi változásoktól stabilitást és irányt tud mutatni az egyháznak küldetése teljesítésében? A kérdés annál is fontosabb, mert visszatekintve láthatjuk, hogy az évszázadok során rendkívül eltérő gondolkodás és ennek megfelelően sokszínű gyakorlat jellemezte a keresztény missziót.

Az első századok megteremtették a kereszténység terjedésének feltételeit. Nagy Sándor után a görög kultúra terjedése, hatása és nyelve az egész római birodalmat befolyása alá vonta. A keresztények így a görög nyelv segítségével útnak indulhattak az evangélium hirdetésére. Igen, útnak indulhattak, mert a római birodalom megépítette az utakat és biztosította azok biztonságát is. Az egységes törvényrendszer pedig a jogi hátterét adta missziói tevékenységüknek is azáltal, hogy áttekinthető működésre kényszerítette a legbarbárabb törzseket is. A régi társadalmi rendszerek demokratizálása, a rabszolgák életkörülményeinek javítása, a szociális és közösségi élet megszervezésének biztosítása mind-mind az evangélium útját egyengették. Ezzel együtt azonban a keresztény misszió is különféle kultúrai, politikai, gazdasági vagy épp vallási körülmények közé kerülve igyekezett a mindenkori kihívásoknak, lehetőségeknek megfelelni és ez az egyháztörténelem során jelentős ellentmondásba keveredett Jézus életével, tanításával és misszióparancsával is. A teljesség igénye nélkül egy pár példát szeretnék erre nézve felsorolni.

 

A misszió, mint hitvédelem

A keresztény egyház növekedése és a zsidósággal való feszültséggel teljes kapcsolata rossz színben tüntette fel a keresztényeket a pogányság között[iii], ennek következtében a kereszténység védekezésre kényszerült. A második századtól felerősödött az apológia, mint misszió. A hitvédelem szerepe a félreértések tisztázása volt, a keresztény értékek és tanítások bemutatása a támadásokra adott válaszként. Aristides aténi filozófus,[iv] Justinus a vértanú (+165), Marcus Minucius Felix és még sokan mások tették közzé hitvédő irataikat.

 

A misszió, mint leigázás

Konstantin császár Krisztus monogram jegyében aratott győzelme 312. október 28-án  alapvetően megváltoztatta a kereszténység történelmét. A kereszténységet felemelte üldözött voltából, és küldetésének tekintette, hogy azt a birodalom új államvallásává tegye. Az egyház a cezaropapizmus útjára lépett.[v] Bár Konstantin még türelmes volt más vallásokhoz, így a 313-as milánói rendeletében és a 323-as törvényében a vallások egyenlőségét hirdette, utódai már eltértek ettől. Szakítottak a körültekintő politikával, új törvényekkel nem csak elterjeszteni igyekeztek a keresztény erkölcsöt, hanem rendeleteikkel a pogányság kiirtására törekedtek. Nem riadtak vissza a halálbüntetéstől, vagyonelkobzástól, kínzásoktól sem. Ebből kiindulva indult el későbbiekben a pápai hatalom kiépítése, a gyarmatosítás „missziói” kihasználása és az egyház kontinenseket átívelő terjeszkedése. 

 

Az aszkétikus misszió

A negyedik század elejétől egyre többen vonultak vissza, hogy önmagukat Istennek adják és lemondjanak minden jóról a kísértések legyőzése érdekében. Ez később talán válaszként erősödött fel a cezaropapizmus kegyetlenségeit látva. Pachomius, volt katona 323 körül szervezte az első szerzetesi közösséget.[vi] Előbb Egyiptomban, majd Palesztínában, Szíriában is elterjedt a szerzetesség. Volt, aki kolostorba vonult vissza, mások, befalaztatták magukat, akoiméták („álmatlanok”) voltak, vagy oszlopra költöztek[vii] és oszlopszentként éltek. A nyugati szerzetesség is elindult a fejlődés útján. Cassiodorus és Benedek is kötelezővé tette a szerzetesek számára a szellemi munkát, így a nyugati szerzetességnek tudományos jelleget kölcsönzött. A következő évszázadok kolostori iskolái innét veszik eredetüket, és a szerzetesek fáradhatatlan másolói és kulturális tevékenysége is ebből a szellemből született.

 

A szervezeti misszió

Évszázadokon át nagyon sok formát öltött az egyházi missziói tevékenység és ez nem lett egyszerűbb a 21. századra sem. Talán az elmúlt század elején még egyértelműbb volt a kifejezés, akkoriban a misszionáriusok egy új területre való kiküldését, új népcsoportok elérését jelentette. Ha ma megkérdeznénk egy átlagos embert, mit ért a misszió alatt, talán egy film, a Mission Impossible jutna eszébe.

Egy gyülekezeti tag az Adventista egyházban talán tevékenységek sorát kezdené el sorolni: könyvevangelista munka, meghívóosztás, előadások tartása, műholdas evangelizáció, gyülekezetalapítás…

Az egyházi adminisztrátor számára a misszió struktúrához, projektekhez, stratégiához, költségvetéshez, képzésekhez és különféle programokhoz kötődik. Csak az elmúlt két évtizedben is radikális változásokat láthattunk egyházunkban a misszió terén. Nagy hangsúlyt fektettünk a nyilvános evangelizációkra, külföldi előadók meghívására, hogy dogmatikai, bibliai tanítás útján meggyőzzük az embereket és „megtérés élményhez” juttassuk őket. Egyes gyülekezetek a misszió lényegét az imaházépítésben látták, időnként bele is rokkantak. Szó volt kiscsoportos mozgalomról, aminek a hallatán többekben a múltbeli emlékek minden kiscsoportos tevékenységet igen sötétre festenek. Az egyik egyházterületen nagy hangsúlyt helyeztek az önfenntartó gyülekezetek létrejöttére, ahol a közösségek lelkész nélkül önállóan végzik a lélekmentés szolgálatát.

A missziológusok a misszió keretein belül kontextualizációról, kultúrákon átívelő szolgálatról, vallások közötti párbeszédről, inkarnácionális azonosulásról, inkluzivizmusról, monokulturalizmusról és még hasonló fogalmakról beszélnek. Az egyház különböző szintjei így látható módon igen eltérően gondolkodik a misszióról.

 

Mi is a misszió tulajdonképpen?

A felsorolt fogalmak között alig találunk a Bibliában is használatos kifejezéseket. Mire alapozzuk akkor a missziót, a róla való párbeszédet és annak gyakorlatát? Mennyire vonhatja befolyása alá, mondhatnánk azt is, hogy kötheti gúzsba az egyházat a múltbeli gyakorlat? És melyik az a múltbeli gyakorlat, amire támaszkodni kellene?

 

„Ha a misszió megalapozása hibás, valamint indítékai, és céljai vitathatók, óhatatlanul baj lesz a missziós gyakorlattal is.”[viii] A megalapozás hiányosságából fakadóan az egyház gyakran átélte és átéli a misszió krízisét, és ez alól nem kivétel a 21. század Adventista Egyháza sem. Kraemer az egyházi misszió kapcsán megállapítja „…igazából azt kell mondanunk, hogy az Egyház mindig válsághelyzetben van, s legnagyobb fogyatkozása éppen az, hogy ennek csak ritkán ébred tudatára. Állandó feszültség áll fönn az egyház lényegi természete és tapasztalható helyzete között. Az egyháznak mindig is szüksége van a látható sikertelenségre és a szenvedésre ahhoz, hogy valódi természetére és missziójára igazán ráébredjen.”[ix] Milyen jellegű krízisről beszélhetünk most, a 21. század elején? 

 

A misszió krízise globális szinten és az Adventista egyházban

 

A történelmi változások okozta krízis

Azok az országok, amelyek a misszió bázisai voltak és misszionáriusokat küldtek ki a világ minden tájára, most az ellenkezőjét tapasztalhatják. A korábbi küldő országokban megtört a kereszténység ereje. David Barrett már a 80-as években figyelmeztetett egy megdöbbentő tendenciára, ugyanis kiszámította (1982-es adatok szerint), hogy Amerikában és Európában hetente 53 ezer ember hagyja el a kereszténységet. Ez a tendencia pedig nem javult azóta sem. Többek között azt írja, hogy „...Franciaország új missziós terület lett, egy új pogány ország, az ateizmus, a szekularizáció, a hitetlenség és a babonaság népe.”[x] Ezzel szemben a célországokban erőteljesen növekszik a kereszténység és a bevándorlók által visszaszivárog a küldő országokba. Így az egykori keresztény gyülekezetek sok helyen megteltek a célországokból származó bevándorlókkal, ezzel szemben az őshonos lakosság eltávolodott azoktól.

 

Módszerek krízise

Sokáig a nyugati módszerek és ideológiák határozták meg a missziót. A változások hatására azonban ezek tekintélye jelentősen megcsappant. A missziói sikerek otthona ma már nem a nyugati országokban keresendő, hanem a harmadik világban. A módszerek pontosan ott nem működnek, ahol születnek, míg ahol missziói módszertanról még csak nem is hallottak, ott pedig növekszik az egyház.

 

Strukturális krízis

A misszió működtetését átvette a helyi gyülekezetektől az egyházi adminisztráció. A külmissziót és a belmissziót, a struktúrán keresztül igyekszik megoldani az egyház, a tagság elszakadt a missziói területektől, tapasztalatoktól. Az előző század közepén történt átszervezések az Adventista Egyházban jelentősen, az anyagi síkra tolta át a személyes kapcsolatokról a hangsúlyt. A külmisszió egyházunkban többnyire adakozást jelent. Pekka Pohjola rávilágít annak súlyos következményeire, hogy a gyülekezetek izolálódtak a missziós területektől. A missziós adakozás már nem örömöt jelent, hanem inkább terhet a helyi gyülekezetek számára.[xi]

A misszionáriusok száma radikálisan lecsökkent. 1950-ben 2000 kiküldött misszionárius volt, míg ezzel szemben 1996-ban 800. Az ok a támogatások visszaesésében keresendő. Észak-Amerikában a tizedbevétel 1950-hez képest 1990-re 6,3 szorosára nőtt, ezzel szemben a missziós adományok összege 4%-al csökkent. Európában ugyanerre a periódusra 22-szeres tizednövekedést lehet kimutatni, de csak 6,8%-al növekedett a misszióra fordított adományok összege. Amíg 1950-ben évente 6 napi keresetnek megfelelő összeget adtak a tagok átlagosan világmisszióra, addig 1991-ben már csak 20 percnyi munkának megfelelő összeget fordítottak ugyanerre a célra.[xii]

 

A társadalmi változások okozta krízis

Magyarországon az elmúlt évtizedekben jelentős ideológiai változások tették próbára az egyház tűrőképességét és hitelességét. Az Adventista Egyház is jelentősen teret veszített a társadalomban elfoglalt helyzetében és létszámban is az adventmisszió kezdeti bázisországaiban. A második világháború után a nehézségek ellenére még intenzív növekedés jellemezte az egyház életét, ez azonban hosszú távon kifulladt. Ennek következtében az egyház létszáma felére csökkent, és a gyülekezetek sorát kényszerült bezárni. A rendszerváltás új lehetőségeket hozott, amit az egyház nem tudott kihasználni. A társadalmi nyitottság ellenére sem tudta hitének értékét, a társadalom szemében növelni. Bár a létszámbeli csökkenés megállt, az elöregedés és a tagság berendezkedése a piacgazdaság uralta társadalmi viszonyai között jelentős passzivitást, visszafogottságot eredményezett. Így az egyházat felkészületlenül érte az újabb változás érkezése. Az egész világ tapasztalatában és gondolkodásában is alapvető paradigmaváltás következett be. A posztmodern világ megváltozott értékrendszere a hagyományos „hittérítő” jellegű missziói tevékenységet idegen elemként éli meg. Erős beilleszkedési kényszert fejt ki, és igényli a toleranciát az élet más területéhez hasonlóan, a világnézeti kérdésekben is.

 

Ha mindezekkel szemben megemlítjük az Adventista Egyház küldetésének egy fontos és sürgető elemét: az emberek felkészítését Krisztus második eljövetelére, akkor érezhető a feszültség az elmélet és a gyakorlat között. Láthatóvá válik a missziói kérdések tisztázásának sürgető volta. Ellen White ezt így fogalmazza meg:

 

„Éreznünk kell a felelősséget, hogy feszült komolysággal munkálkodjunk: Istennek időszerű igazságát másokhoz eljuttassuk. Nem lehetünk eléggé komolyak… Itt az ideje, hogy az utolsó figyelmeztetés elhangozzék. Az igazság feltárása rendkívüli hatalmat jelent napjainkban; de meddig tarthat? Csak rövid ideig. Ha volt valaha válság, akkor éppen most van. Mindenki most dönt örök sorsa felett. Szükséges, hogy az emberek ráébredjenek az idők ünnepélyességére, amikor az emberiség kegyelmi ideje lejár. Határozott erőfeszítések szükségesek, hogy az időszerű üzenetet tisztán tárjuk az emberek elé.”

 

„Az üzenet sürget! Mint nép alázzuk meg szívünket mélyen Isten előtt, könyörögjünk hanyagságunk miatt bocsánatáért, mert az evangéliumi megbízatásnak nem tettünk eleget. Néhány helyen nagy központokat létesítettünk, ellenben több fontos városba nem jutottunk el. Kezdjünk tehát kiszabott munkánkhoz, hirdessük az üzenetet, amely az embereket a veszélyük tudatára ébreszti. Ha minden adventista elvégezte volna kiszabott munkáját, híveink száma ma sokkal nagyobb volna.”[xiii]

 

Az egyházra tehát visszavonhatatlanul óriási felelősség hárul az „utolsó időkben”, ami komoly, felelősségteljes munkát és egyre erősödő, növekvő missziói tevékenységet igényel.

 

A misszió és a teológia kapcsolata

A misszió megalapozására általában gondosan kiválasztott bibliai gondolatokat, idézeteket dolgoznak fel, többnyire a misszióparancsot. Ezek adnak irányt azután a missziói tevékenységnek is. Ezzel a megközelítéssel nem csoda, hogy állandóan változó, átalakuló, a súlypontokat újból és újból máshová helyező missziói teológiát kapunk, aminek következtében a missziói gyakorlat is radikális átalakulásokon megy keresztül. Már maga a kiválasztás is nagyon sok szubjektív elemet tartalmaz, nem is beszélve a bibliai értelmezések útvesztőjéről.

Martin Kähler azonban rávilágít egy alapvetően fontos szempontra, miszerint a misszió volt a „teológia szülőanyja” és nem fordítva. A teológia a misszió kísérőjelensége volt, és nem a „világot hódoltató egyház fényűzése”. Az Újszövetség írói nem kutató teológusok voltak, akik alapos előtanulmányok után publikálták volna tudományosan is átgondolt teológiai végkövetkeztetéseiket, hanem gyakorlati misszionáriusok, akik vészhelyzetben írtak, amikor az egyház, a világgal való megütközésben kénytelen volt teológiai álláspontot megfogalmazni.[xiv] Kasting is ehhez hasonlóan megfogalmazza, hogy „Az első időkben a misszió nem pusztán tevékenysége volt az egyháznak, hanem életének alapvető megnyilvánulása. Ezért a missziói teológia kezdetei egyszersmind magának a keresztény teológiának a kezdetei.”[xv] Még egy lépéssel is tovább mehetünk és kimondhatjuk, hogy maga az egyház is a misszióban született meg, nem a teológia és az egyház hozták létre a missziót, hanem a misszió hozta létre az egyházat, és a misszióban született meg a teológia is.[xvi] Jézus nem hozta létre előbb az egyházat, hogy utána missziói munkát végezzen, hanem az egyház létrejötte előtt felkészíti az első misszionáriusokat: elhangzik a misszióparancs és a kiküldetés. Így a misszióban születik meg az egyház, tehát a misszió az egyház anyja, nem pedig gyermeke. Ebből fakadóan érthető az is, hogy miért olyan súlyos a következménye annak, ha egy gyülekezet vagy az egyház nem találja meg küldetésének a módját, hisz alapjaitól szakadt el a közösség. A kihalt, keresztény értékektől eltávolodott gyülekezetek sorsa intő figyelmeztetés arra nézve, hogy ha az egyház megszűnik missziói egyház lenni, akkor már nem is egyház többé. Csak idő kérdése, hogy megszűnik, de ha fenn is marad, akkor inkább vallásos érdeklődésű szociális szervezetként működik, ami elszakadt gyökerétől és küldetésétől. Az egyház attól egyház, hogy folytatja Krisztus misszióját közösségi keretekben.

 

Amennyire egységes az Újszövetség a missziói küldetés erősítésében, annyira sokszínű a missziói teológia megfogalmazásában. Az Újszövetség szerzői között is vannak különbségek a missziói értelmezésben és szóhasználatban egyaránt. A misszióra nem is találhatunk egyetlen átfogó, általános kifejezést sem. Rudolf Pesch nem kevesebb, mint kilencvenöt görög kifejezést sorol fel az újszövetségi misszióra vonatkozóan, amelyek különböző aspektusaira mutatnak rá az egyház küldetésének.[xvii] Ez is mutatja, hogy nem került szisztematikusan kidolgozásra az újszövetség missziói teológiája, hanem ahogyan David Bosch rámutat: „Az Újszövetség íróit valószínűleg jobban érdekelték az olvasók missziós tapasztalatai, mint az, hogy a missziót miképpen tudnák meghatározni; s e tapasztalatok kifejezése végett a metaforák sokaságával éltek, úgymint a „föld sója”, „a világ világossága”, „a hegyen épített város” stb. Ilyenformán legfeljebb ha az újszövetségi misszió-aspektusok jelentésmezejét sikerülhet megalkotnunk.”[xviii]

 

Karl Barth misszióról szóló tanulmányait, elgondolkodtató módon dogmatikai sorozatának negyedik kötetében találjuk, az engesztelésről, a megváltásról szóló kötetben. Ami egyúttal azt is jelzi, hogy Barth tágabb összefüggésekbe helyezi a misszió kutatását, és nem egyes kifejezések elemzéséből indul ki. „Itt arra a szolgálatra összpontosít, amit Isten végzett Jézus Krisztus halála és feltámadása által a kereszten. Az engesztelés eseménye és annak előfeltételeként létrejött szövetség Isten és az ember között képezik a horizontját és keretét a misszió kiindulási pontjának… A kiválasztásról szóló tanítás jelenti Barth teológiájának szívét... Barth kijelenti, hogy Isten úgy döntött, hogy Jézus Krisztus az örökkévalóságra emberré váljon. Jézus emberré vált annak minden következményét vállalva, de ezzel együtt kiválasztja az embert, hogy részt vegyen az Ő saját dicsőségében. Az Istennek ez az egysége az emberrel Jézus Krisztus által határozza meg az ember rendeltetését.”[xix]

Az engesztelés által Isten Jézus Krisztusban leereszkedik, hogy az ember társává váljon, de ezzel egy időben az embert is felemeli, hogy az Ő társa legyen. Ebben a cselekményben az kiengesztelés valósággá válik. Minden ember egyesülhet Istennel Jézus Krisztus által. Ez a valóság a misszió tartalma. „Az egyház szerepe a misszióban és más szolgálatokban az, hogy bizonyságot tegyen Jézus Krisztus tetteiről és szavairól. Ő az igazi misszionárius. Az egyház csupán társul hozzá a misszióban, ott segíti, ahol tudja.”[xx] Pontosan ezért az egyház nem engedheti meg magának azt, hogy Jézust akárhogy a saját kedve, az elképzelése, a kultúrafüggő meglátása szerint jelenítse meg.

 

„Napjaink egyházának lényeges feladata az, hogy folyamatosan megbizonyosodjon arról, hogy Krisztus-értelmezése összhangban van-e az első tanúkéval. Ebben ott rejlik az, hogy a misszió, a küldetés mai jelentéséről lehetetlen őszintén gondolkodni, hogyha nem az Újszövetség Jézusához fordulunk, hiszen küldetésünk Jézus küldetésében és személyében gyökerezik.”[xxi]

 

Ennek következtében a misszió tanulmányozásának feladata nem más, mint kapcsolatteremtés a mindenkor érvényes kétezer évvel ezelőtti Jézus-esemény, és az Isten országa ígéretének jövője között, a jelen jelentőségteljes kezdeményezései által.[xxii]

 

A fentiekből egyértelművé válik, hogy nem az evangéliumok végén található misszióparancs a kiindulási pontja a missziónak, hisz azoknak gyökere abban van, ami előtte történt Jézus szolgálatában. Vissza kell térni az evangéliumok elejére, hisz Krisztus szolgálatának első percétől a misszió szempontjából meghatározó események és kijelentések történtek.

 

Isten országa, mint az újszövetségi misszió kiindulópontja

 

Jézus szolgálatában rendkívül fontos helyet foglalt el Isten országának bemutatása. Ez volt első igehirdetésének tartalma: „És mondván: Bétölt az idő, és elközelített az Istennek országa; térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” [xxiii] Már Keresztelő János, Jézus útkészítője is a „mennyeknek országát” hirdette, miután a pusztát elhagyva az emberek közé jött.[xxiv] A zsidó nép figyelmét arra hívták fel, hogy eljött az idő és a Messiás megérkezésével egy új ország, az Ő országának polgáraivá válhatnak. Isten országába való belépés feltételeit János 3. fejezetében tárja fel Jézus a Nikodémusszal folytatott beszélgetésben: a hit és a keresztség. Isten országa radikálisan különbözik minden emberi, társadalmi formától. Ezt Jézus a hegyi beszédben hirdeti ki.[xxv] A törvényt újraértelmezi és a hétköznapi életre vonatkozó útmutatásával egyértelműen királyként lép fel, az általa hirdetett országban. A képmutatást megvetve hiteles életre szólít fel és erre soha korábban nem látott erővel ad példát. Isten országa nem azok számára jött el, akik magukat a többieknél különbnek tartják, hanem a peremen levőknek: azoknak, akik szenvednek, a vámszedőknek és a bűnösöknek, az özvegyeknek és a gyermekeknek.[xxvi]

Isten országának hirdetése, bemutatása kulcsfontosságú szereppel bírt Jézus és a tanítványok szolgálatában. Lukács 9. és 10. fejezete szerint Jézus kiküldi előbb a tizenkét tanítványt, majd a hetvenet nem más céllal, mint Isten országának hirdetésére és a betegek gyógyítására, ami által megerősítést nyert a hirdetett üzenet jelek és csodák által tettekben is.[xxvii] Máté 13. fejezetében hét példázatot mond Isten országáról ezzel is jelezve, hogy ez rendkívül fontos téma küldetésében. Isten országának elérkezését egyértelműen megerősíti a farizeusokkal folytatott beszélgetésében is: „Ha pedig én Istennek Lelke által űzöm ki az ördögöket, akkor kétség nélkül elérkezett hozzátok az Isten országa.”[xxviii] Ezzel Jézus nem csak hatalmát legitimálta, hanem arra is rámutatott, hogy Isten országának építése a Lélek erejével történik, és azt sem betegség, sem más akadályozó tényező nem állíthatja meg. Ezt bizonyítja az a galileai esemény is, amikor Jézus Isten országát hirdetve[xxix] szembesül Heródes gyilkos szándékaival. Farizeusok figyelmeztetik:

„Ugyanazon napon jövének ő hozzá némelyek a farizeusok közül, mondván néki: Eredj ki és menj el innét: mert Heródes meg akar téged ölni.”[xxx]

 

Jézus válasza megdöbbentette a hallgatóságot, mert egyértelműen kinyilatkoztatta, hogy Heródes felett áll Isten országának építésében:

„És monda nékik: Elmenvén mondjátok meg annak a rókának: Ímé ördögöket űzök ki és gyógyítok ma és holnap, és harmadnapon elvégeztetem.”[xxxi] 

 

Kijelentése több szempontból is meglepő:

1. Heródest rókának nevezi, amivel nem csak jellemét írja le, hanem szándékait is felszínre hozza.[xxxii]
2. Továbbá egyértelművé teszi mindenki számára, tudja, hogy meg kell halnia hamarosan és erre számít is. A halál azonban nem a rettenetes véget hozza számára, hanem bátran tekint előre, mert tudja, hogy az a szolgálatának a beteljesedését jelenti majd.
3. Egyértelművé teszi Isten országának építésénél megnyilatkozó királyi hatalmánál fogva, hogy sem Heródes, sem senki más nem állíthatja meg abban, hogy szolgálatát az előre megalkotott terv szerint folytassa és bevégezze. Nem csak emberi nehézségeket küzd le tervének végrehajtásában, hanem Heródes általi fenyegetettségtől is sokkal nagyobb akadályokat győz le: ördögöket űz, embereket gyógyít és mindaddig, amíg nem végzi el szolgálatát, halhatatlan.
4. A 33. versben azt is kijelenti, hogy nemcsak azért nem árthat neki Heródes, mert még nem jött el az ideje, hanem azért sem, mert halálának csak egy helyszín fogadható el, Jeruzsálem és oda még el fog jutni.

 

Ez az esemény is rávilágít arra, hogy Jézus erővel és hatalommal építette Isten országát, nem tudta őt semmi és senki ebben megállítani. „Jézus szolgálatának missziói természete az ország hirdetésének másik alapvető jellemzőjében is jelentkezik: a gonosz mindennemű megnyilvánulása ellen intézett támadásban. Isten országa mindenütt elérkezett, ahol Jézus a gonosz hatalmán győzedelmeskedik. A gonosz akkoriban – mint ma is – sokféle alakot öltött: fájdalom, betegség, halál, az ördögtől való megszállottság, személyes bűn és erkölcstelenség, az Isten ismeretével hivalkodók szeretetlen önelégültsége, bizonyos osztályok kiváltságainak fenntartása, az emberi kapcsolatok megromlása. Jézus azonban megmutatja: ha a nyomorúság ezeralakú, Isten ereje is ezer alakot ölthet.”[xxxiii]

Nagy hangsúlyt fektetett azonban arra is, hogy követői is megértsék az új ország alapelveit. Halála és feltámadása után még a tanítványokkal időzött és az utolsó tanítási alkalmakat is arra használta fel, hogy „szólja az Isten országára tartozó dolgokat”.[xxxiv] Az apostolok missziói munkájának szinte megkoronázása a tetteikről szóló könyv utolsó mondata is, ami Jézus megbízatásának teljesítését igazolja. Pál apostol Rómába érkezve minden nehézség ellenére nem halálával zárja az Apostolok cselekedeteit, hanem „Marada pedig Pál két egész esztendeig az ő tulajdon bérelt szállásán, és mindazokat befogadja vala, kik ő hozzá menének. Prédikálván az Istennek országát és tanítván az Úr Jézus Krisztus felől való dolgokat teljes bátorsággal, minden tiltás nélkül.”[xxxv]

 

Az apostolok hirdették az új országot, mert életükben teljesedett be mindaz, amiről Jézus prédikált. Nem az volt a dolguk, hogy új dolgokat találjanak ki, nagy dolgokat vigyenek véghez, hanem amint a kiképzés alatt részt vettek mindabban, amit Jézus cselekedett, úgy mennybemenetele után Jézussal közösségben maradva hirdessék és építsék azt az országot, amiről tudhatták, hogy elérkezett. „Azok a kijelentések, amelyeket a tanítványok az Úr nevében tettek, minden részletükben helyesek voltak; és az események, amelyekre előremutattak, éppen teljesedtek. »Bétölt az idő, és elközelített az Istennek országa« - mondták. »Az idő« – a Dán 9. fejezetében meghirdetett hatvankilenc hét – lejártával, amelynek a Messiásig kellett nyúlnia, Krisztust, miután János megkeresztelte a Jordánban, a Lélek felkente. És az »Isten országa«, amelynek közeledtét a tanítványok hirdették, Krisztus halála által jött létre. Ez az ország, a hiedelemmel ellentétben, nem földi birodalom volt. Nem is az eljövendő halhatatlan ország, amelyet Isten felállít... »Az Isten országa« kifejezés jelzi mind a kegyelem, mind a dicsőség országát. A kegyelem országát Pál apostol a Zsidókhoz írt levelében ismerteti. Miután az apostol felhívja az olvasók figyelmét Krisztusra, a könyörületes közbenjáróra, aki »megindul... gyarlóságainkon«, ezt mondja: »Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk« (Zsid 4:16). A kegyelem királyi trónja a kegyelem országát jelképezi, mert a trón létezése egy ország létezését sejteti.”[xxxvi]

 

Isten országa a kegyelem és gyógyítás országa, ami előrevetíti Isten globális gyógyítását országának globálissá tétele által Jézus eljövetelekor. A századfordulón egyes teológusok, köztük Albert Schweizer is, az emberi szenvedést látva arra a következtetésre jutottak, hogy Jézus kudarcot vallott, maga sietett a halálba, hogy így sürgesse Isten országának eljövetelét. Isten országának jelenvalóságát akkor sem lehet szem elől téveszteni, ha a körülmények nem tükrözik vissza annak jelenlététét. Jézus országának hirdetésénél egyértelművé teszi, hogy az közel jött, vagyis jelen van. Az „elközelített” szó görögül arra utal, hogy kézzelfogható távolságba érkezett, hozzáférhető bárki számára. Aki befogadja, megtapasztalja, hogy nem szemmel láthatóan jön el „Sem azt nem mondják: Ímé itt, vagy: Ímé amott van; mert ímé az Isten országa ti bennetek van.”[xxxvii]  Ha az egyház elindul, hogy a tagjai szívében rejlő Isten országát láthatóvá tegye krisztusi szolgálat által, akkor megtapasztalhatja mindenki, a beteg, az elesett, a szenvedő, hogy valóban közel jött az Isten országa az emberhez, mert van aki közel viszi azt hozzá is.

„Az Isten országának szemszögéből a misszió azt jelenti: fölemelni a szegényeket, az elhagyatottakat és a megvetetteket, hogy azok visszanyert emberségük teljességében álljanak meg Isten és az emberek előtt. Jézus szolgálatában tehát az Isten országa az élet egésze fölött uralkodó Isten gondoskodó hatalmának megjelenítése... Amikor országának eljöveteléért imádkozunk, egyszersmind arra kötelezzük magunkat, hogy Isten országának előjeleit és megéreztetését kezdeményezzük a magunk helyén és idejében.[xxxviii] Isten országának megértése és megélése nélkül a misszióparancs teljesítésére való törekvés vallási agitálás, hittérítés csupán anélkül, hogy Isten Lelkének ereje által az emberi életek valóban átformálódnának és Isten országa láthatóan növekedne az abba belépő emberek által. Ezért is teszi Jézus minden hívő imájának elévülhetetlen tartalmává a kérést: „Jöjjön el a Te országod.” Isten országának szemszögéből a misszió kérdése az, hogy jelen van-e a társadalomban olyan csoport, amelynek tagjai Isten országának valóságára figyelnek, annak eljöveteléért imádkoznak, miközben felvállalják a szegények ügyét, szolgálják a társadalom peremére kerülteket, felemelik az elnyomottakat és a megtört szívűeket, és hirdetik a Krisztusról szóló jó hírt. Ezeket a kérdéseket nem lehet misszói fogalmakkal, egyházi médiatermékekkel, könyvekkel, programokkal és új liturgiai elemekkel megválaszolni. Ehhez szolgáló közösségre van szükség, ami Krisztus jelenlétének valóságában élve országának jeleit valóssá teszi a mindenkori társadalomban.
 

 

 

---

Bibliográfia

Adolf von Harnack, Die Misszion und Ausbreitung Des Christentums in Den Ersten Drei Jahrhunderten (Wiesbaden: VMA Verlag, 1924).

Bosch, David J., Paradigmaváltások a Misszió Teológiájában (Budapest: HARMAT-PMTI, 2005).

Bosch, David Jacobus, Transforming Mission: Paradigm Shifts in Theology of Mission (Maryknoll, N.Y.: Orbis Books, 1991).

Christian Burchard, `Jesus Für die Welt. Über das Verhältnis von Reich Gottes und Mission', in Fides Pro Mundi Vita : Missionstheologie Heute : Hans-Werner Gensichen Zum 65. Geburtstag, edited by Hans-Werner Gensichen, Hans-Jürgen Becken, and Bernward Henry Willeke (Gütersloh: Gütersloher Verlagshaus Mohn, 1980).

Dunton, Hugh I., Baldur Ed Pfeiffer, and Borge Schantz, Adventist Missions Facing the 21st Century: A Reader (Frankfurt am Main ; New York: P. Lang, 1990).

Ellen G. White, Testimonies for the Church Volume Six (Oakland: Pacific Press, 1901).

Ellen G. White, A Nagy Küzdelem (Budapest: Adventkiadó, 1978).

John Ryland, ChrsitianHistory.net <http://www.christianitytoday.com/ch/131christians/missionaries/carey.html>, 1787 (Accessed 2008. szeptember 17).

Kaehler, Martin, Schriften Zur Christologie und Mission; Gesamtausgabe der Schriften Zur Mission. Mit einer Bibliographie. Hrsg. von Heinzgünter Frohnes (München, C. Kaiser, 1971.).

Kasting, Heinrich, Die Anfänge der Urchristlichen Mision (München: Kaiser Verlag, 1969).

Kraemer, H. (Hendrik), The Christian Message in a Non-Christian World (London,: Pub. for the International missionary council by the Edinburgh house press, 1938).

Nichol, Francis D. (Francis David)Ed, The Seventh-Day Adventist Bible Commentary Volume 5; The Holy Bible with Exegetical and Expository Comment. [Editor: Francis D. Nichol; Associate Editors: Raymond F. Cottrell and Don F. Neufeld; Assistant Editor: Julia Neuffer] (Washington, Review and Herald Pub. Association [1953-]).

Rudolf Pesch, `Voraussetzungen und Anfänge der Urchristlichen Mission', edited by Norbert Brox, and Karl Kertelge (Freiburg: Herder, 1982), pp. 11-70.

Scott, Waldron, Karl Barth’s Theology of Mission (Downers Grove, Ill.: InterVarsity Press, 1978).